Hogweed.org Az enciklopédia, amelyet bárki gyomlálhat

Art. 0014 Rev. 1869

Medvetalp-laposmoly

A Hogweed.org-ból, a köztulajdonban lévő enciklopédiából

Tartalom
  1. Rendszertan
  2. Megjelenés
  3. Életciklus
  4. Gazdanövények
  5. Kémia és koevolúció
  6. Természetes ellenségek
  7. Lyukak
  8. Elterjedés és terjeszkedés
  9. A magtermő állományok kártevője
  10. Biológiai védekezés
  11. Lásd még
  12. Források

A Depressaria heracliana ide irányít át. Nem tévesztendő össze az Agonopterix heracliana nevű levélsodró lepkével, amely 1966 óta ennek a fajnak a régi nevét viseli.

A medvetalp-laposmoly (Depressaria radiella) a laposmolyfélék (Depressariidae) családjába tartozó apró lepke. Hernyói a paszternákok és a medvetalpak virágzó ernyői alatt élnek szövedékben, megeszik a virágokat és az érő magot, majd átrágják magukat az üreges szárba, hogy ott bebábozódjanak. Máson nem élnek. Honos és betelepített elterjedési területein egyaránt a rovar két nemzetség, a Pastinaca és a Heracleum szaporító szerveire korlátozódik;1 az utóbbiba tartoznak a kaukázusi medvetalpak is.

A lepke Európában honos. 1869-ig eljutott Észak-Amerikába, 2004-ig pedig Új-Zélandra, mindkét alkalommal véletlenül.23 Hernyói jól megélnek a furanokumarinokon, a tápnövényeik fototoxikus védekező vegyületein, amelyek más rovarokat megmérgeznek, és a vad paszternákkal ápolt kapcsolatát az 1980-as évek óta a koevolúció egyik esetpéldájaként tanulmányozzák. Észak-Amerikában, ahol a paszternák a tizenhetedik század óta ellensége nélkül nőtt, a növény mérgezőbbé vált, amint a lepke utolérte.4 A lepkét felvetették a Szosznovszkij-medvetalp biológiai védekezésére is.5 A medvetalp szárában hagyott lyukak hónapokig ászkarákoknak, fülbemászóknak és pókoknak adnak menedéket, azután is, hogy a lepkék eltűntek.6

Rendszertan

Elnevezések

Az elmúlt hatvan évben a lepkének három tudományos neve volt. Linné 1758-as Phalaena heracliana-ja két fajt kevert össze: egy levelet sodró hernyó ábráira hivatkozott, amely ma Agonopterix heracliana néven ismert, és egy ernyőkön táplálkozóéra, vagyis erre a lepkére. Az ernyőn táplálkozó fajt több mint kétszáz évig Depressaria heracliana néven ismerték.7 1966-ban Bradley, aki Linné gyűjteményéből csak két példányt látott, mindkettőt a levélsodróból, ezek egyikét jelölte ki a név típusaként. A heracliana név az Agonopterix nemzetségre szállt át, a laposmolyból pedig D. pastinacella lett — ezt a nevet Duponchel adta közre 1838-ban, és „lassan terjedt el a használata”.7 Karsholt és szerzőtársai a kijelölést később „a legszerencsétlenebb lépésnek” nevezték: egy jól ismert nevet vitt át az egyik fajról a másikra, és a Depressaria nemzetséget egy tévesen azonosított típusfajjal hagyta hátra.7

Egy 2005-re datált, de 2006. február 17-én megjelent tanulmányban kimutatták, hogy a legrégebbi rendelkezésre álló név a Phalaena radiella volt, amelyet Goeze adott 1783-ban egy lepkének, amelyet Geoffroy írt le Párizs környékéről, binomiális név nélkül. Egy Retzius által ugyanabban az évben közzétett vetélytárs név nem volt érvényes, mivel Retzius nem használt következetesen binomiális neveket.7 A lepkét emellett a Depressaria — a családnak is nevet adó nemzetség — típusfajaként is rögzítették.7 Az amerikai kutatás legalább 2020-ig megtartotta a pastinacella nevet,8 a német lepkészek wikije pedig nomenklatorisches Chaos-ként írja le az esetet.9

Riley 1888-ban „parsnip web-worm”-nek nevezte a rovart; Észak-Amerikában ma is parsnip webworm a neve, Új-Zélandon parsnip moth, németül pedig Pastinakmotte.10311

Honos, rövid ideig

1869 augusztusában The Canadian Entomologist szerkesztője, Charles Bethune, új fajként írta le azt a rovart, amely elpusztította a paszternákmagját: Depressaria ontariella néven. A „pusztítót” „minden valószínűség szerint honosnak” ítélte, és a tartományról nevezte el.2 A következő számban közölt egy levelet a New York állambeli West Farmsból érkező James Angustól, aki „sok éven át” tenyésztette a hernyókat, és a brit heracliana fajjal azonosította őket. Bethune elismerte, hogy „egyáltalán nem valószínűtlen”, hogy a rovart behurcolták, „ahogyan a gazdák és kertészek legtöbb legrosszabb kártevőjét is”, és felajánlotta, hogy visszavonja a nevét, ha bebizonyosodik, hogy brit eredetű: a szinonimák, írta, már „valóságos csapássá” válnak.12 1873-ban Zeller két, ontariella néven cédulázott nőstényről állapította meg, hogy pontosan megegyeznek a nagy európai példányokkal; ahogy Riley beszámolt róla, a faj „kivándorolt Amerikába”, és „egy kellemes téli átkelés” után nehézség nélkül talált táplálékot a fiatalok számára.10 Bethune típuspéldányai valószínűleg elvesztek, talán Dermestes-bogarak ették meg őket.13

Rendszerezés

A régebbi amerikai munkák az Oecophoridae családba sorolták a lepkét, a 2000-es évek egyes tanulmányai pedig az Elachistidae családba. A Gelechioidea öregcsalád egy 2014-es revíziója önálló családként határozta újra a Depressariidae-t.14

Megjelenés

A lepke szárnyfesztávolsága körülbelül 19–29 mm; a források kissé eltérnek egymástól.101315 Szárnyait laposan a háta fölé hajtva pihen, ami lapított megjelenést kölcsönöz neki;16 a család német neve Flachleibmotten, azaz „lapos testű lepkék”.17 A kifejlett hernyó zöldessárga, fényes fekete fejjel és fekete szemölcsökkel, amelyek mindegyikén egy sörte ül; hossza 12–18 mm.1610

Minden olyan európai és észak-amerikai példány, amelynek DNS-vonalkódját teljes egészében leolvasták, ugyanazt a szekvenciát hordozta, kivéve egyet, amely a kaukázusi Terszkol-hegyről származott, 2600 méter magasból. Ez több bázison is eltért, szárnyfesztávolsága 32 mm volt, és lehet, hogy más fajhoz tartozik.15

Életciklus

A lepkének évente egy nemzedéke van.15 A kifejlett egyedek kéreg alatt, gazdasági épületekben vagy lakóépületekben telelnek át.1618 Bethune télközépen szobákban röpködve és függönyök mögül előbukkanva látta őket, és rendszerint molylepkének nézték őket;2 E. B. Southwick pedig egy csipkefüggönyön talált egyet szilveszter éjjelén.18 A frissen kikelt lepkék nem szaporodnak, amíg át nem fáztak; laboratóriumban körülbelül tizennégy hetes „mesterséges telet” kapnak 10 °C-on.1920 Southwick „rossz gazdálkodásnak” tartotta, hogy a lepkék ilyen korán, a szezon elején téli nyugalomba vonulnak.18

A petéket egyenként rakják le, többnyire a levelek fonákjára.2122 A hernyók a virágbimbókhoz vándorolnak, és bimbókkal, virágokkal és fejlődő terméssel táplálkoznak egy, az ernyő egy részére szőtt szövedék belsejében.21 Bethune azt írta le, hogy a megtámadott ernyők „szövedék és ürülék alaktalan tömegévé” zsugorodnak.2 A hernyók szaglás útján találják meg a virágokat: az oktil-acetát, a virágok egyik illatanyaga, vonzza őket, az oktil-butirát pedig taszítja.23 Hat lárvastádiumuk van. Laboratóriumban a pete körülbelül négy nap alatt kel ki, a hernyó mintegy 21 napig táplálkozik, a báb pedig körülbelül 13 napig tart — a petétől a lepkéig mintegy 38 nap telik el.22

Szövedékek

Egy hernyó idejének mintegy egyharmadát szövéssel tölti, és az elfogyasztott nitrogén csaknem egyötödét szövedékbe fekteti.24 A szövedékeket megvédik. 63 megrendezett összecsapásból 52-t a birtokos kezdeményezett, és az összes birtokos, egyet leszámítva, megtartotta a szövedékét; a saját szövedékükből kiűzött hernyók az esetek 87,5 százalékában üres szövedékbe költöztek be, ahelyett hogy újat szőttek volna.24 Úgy tűnik, a szövedék tartja fenn a békét. Azok a hernyók, amelyektől naponta elvették a szövedéküket, addig küzdöttek, amíg vissza nem állították „területüket”, és ők szőtték a legtöbb szövedéket és fejlesztették a legkönnyebb bábokat; a magukra hagyott hernyók szőtték a legkevesebbet, és lettek a legnehezebbek.25 A korán érkezők birtokba veszik az ernyő egyes szakaszait, és a legtöbb ernyőn egyetlen hernyó él.26 Fogságban a hernyók megeszik egymást.10

A szárban

Amikor teljesen kifejlődtek, a hernyók lemásznak a növényen, mintegy 7 mm átmérőjű lyukat rágnak az üreges szárba, és belül, egy laza szövedékredő alatt bebábozódnak.627 Bethune azt figyelte meg, hogy a szár puha, fehér bélését eszik, „minden ellenségük szeme elől rejtve”.2 Húsz vagy még több hernyó is táplálkozhat egyetlen növényen;627 a holland szárak 1-től 21-ig terjedő számú bábot tartalmaztak, a medián szárankénti érték 4 volt,28 Ontarióban pedig 1869-ben „alig lehetett úgy elvágni egy szárat”, hogy az ember ne vágjon el egy hernyót vagy egy bábot.2 A lepkék nyár közepén-végén kelnek ki: Ontarióban 1869-ben augusztus 1-jétől, Moszkva környékén pedig augusztus végén és szeptember elején.25

Gazdanövények

A laposmoly kizárólag paszternákon és medvetalpakon táplálkozik, és csak azok virágján és termésén. Az őt kutató tudósok „szuperspecialistának” nevezik.115 A zellerfélék más fajairól kevés feljegyzés van. Amerikában a vad sárgarépát is gazdanövényként tartották számon, de Southwick nem talált rajta hernyókat ott, ahol bőségesen nőtt, és a ketrecbe zárt lepkék nem raktak rá petét.18 Európában a fő gazdanövények a vad paszternák, a közönséges medvetalp és a kaukázusi medvetalp,21 Moszkva környékén pedig a lepke a Szosznovszkij-medvetalpon is táplálkozik.5

Európában a kedvence a közönséges medvetalp. Egy 1997-es holland felmérésben a laposmoly 160 közönséges medvetalpból 144-et, 67 paszternákból 32-t és 35 kaukázusi medvetalpból 10-et szállt meg, átlagosan 12,8, 3,0, illetve 1,6 hernyóval növényenként, jóllehet a három közül az óriás volt a legnagyobb.21 Hollandiában a paszternákot „ritkán használják”, mivel a közönséges medvetalpat „sokkal jobban kedvelik”,28 és a paszternák és a laposmoly Észak-Amerikában megszokott szoros kapcsolata Európában „kivételes”.1 A kaukázusi medvetalpon felnevelt lepkék körülbelül egytizeddel kisebbek voltak, mint a közönséges medvetalpon felnevelt lepkék.28 Az óriás magja körülbelül háromszor annyi furanokumarint tartalmazott, mint a közönséges medvetalp magja, és csaknem háromszázszor annyi angelicint.21

Észak-Amerika nagy részén a laposmoly egyetlen gazdanövénye a vad paszternák. Mintegy 160 év alatt ott egyetlen honos növényt vett igénybe, a Heracleum maximum-ot.2115 A választás paradoxnak tűnik: a hernyók rosszabbul maradnak életben a H. maximum-on, és négy éven át a szárában lévő bábokat erősen tizedelték, feltehetően madarak, míg a paszternák szívósabb szárában lévő bábok megmenekültek. A szerzők szerint a paszternák szára „ellenségmentes teret” kínál a lepkének.29 A Sziklás-hegységben a lepke és élősködője akár 2700 méteres magasságban is megél a H. maximum-on.6

Kémia és koevolúció

Méregtelenítés

A paszternákok és medvetalpak furanokumarinjai a legtöbb rovart megmérgezik. A xantotoxin, amely mérgező azokra a hernyókra, amelyek sokféle növényen táplálkoznak, a laposmoly növekedésére vagy túlélésére nincs hatással, mivel bélenzimei, a citokróm P450-ek, erősen aktívak vele szemben, és ő maga kapcsolja be őket.30 Egy hernyó az elfogyasztott xantotoxin mintegy 95 százalékát lebontja, egy részét pedig selyemmirigyein át üríti ki.31 A kelet-észak-amerikai laposmolyok más lepkékhez képest 10-től 300-szoros sebességgel bontják le a xantotoxint.21

A lepke ismert enzimei közül mindegyik csak a növény vegyületeinek kis részét kezeli. A CYP6AB3 az imperatorint bontja le, egyik változata a miriszticint is, míg a CYP6AE89 a bergaptént és a xantotoxint dolgozza fel.32338 Egy hernyó nem tudja az arányt a táplálékához igazítani: méregtelenítési profilja egyénenként rögzítettnek tűnik, és egyedenként változik.34 Ha tápláléka fehérjetartalmát csökkentik, a hernyó kevesebbet nő, de méregtelenítését teljes erővel fenntartja, „a növekedés rovására”. Egy teljesen fehérjementes diétán, amely csaknem 80 százalékkal vetette vissza a növekedést, a xantotoxin még mindig csaknem háromszorosára kapcsolta fel az enzimeit.35

Fegyverkezési verseny

A vad paszternák ugyanazokkal a vegyületekkel áll ellen a laposmolynak. Ellenálló képessége öröklődik: egy kísérleti kertben négy örökölhető furanokumarin-tulajdonság magyarázta a családok közötti ellenállásbeli eltérések mintegy háromnegyedét. Az ellenálló növények azonban kevesebb magot érlelnek, és a lepke nélkül „versenyhátrányba” kerülnének. A szerzők arra a következtetésre jutottak, hogy a növény és a rovar evolúciós „patthelyzetbe” jutott.36 Rovarirtóval a laposmolytól megvédve a vad paszternák két és félszer annyi magot hozott.37 A paszternák mag nélküli terméseket is érlel. A hernyók ezeket kedvelik, bár rajtuk lassabban fejlődnek, és az üres termések csaliként szolgálhatnak, elterelve a támadást a valóban számító termésekről.38

1998-ban May Berenbaum és Arthur Zangerl négy populációt hasonlított össze Minnesotában és Illinois-ban. A növény és a hernyó kémiai típusai egymásnak megfelelő arányban fordultak elő, a négyből háromban „rendkívüli mértékben”. A kettőt egy „menekülésből” és „üldözésből” álló ciklusba zárt „kizsákmányoló” és „áldozat” viszonyaként írták le, amely helyenként eltérhet, és „vég nélkül” foroghat.20 A később megvizsgált húsz Illinois-beli és Wisconsin-i populáció közül tizenkettő egyezett; a közelben növő H. maximum sokkal valószínűbbé tette az eltérést.39

Újrafegyverkezés Észak-Amerikában

A paszternákot Virginiában már 1609-ben termesztették, és 1630-ra ott már közönséges volt. 2005-ben Zangerl és Berenbaum 152 évet átfogó herbáriumi példányok segítségével követte nyomon, mi történt, amikor a laposmoly utolérte őket. Az 1850 és 1889 között gyűjtött 37 észak-amerikai növény egyikén sem volt laposmoly okozta kár, és magjuk az öt fő furanokumarin közül négyből lényegesen kevesebbet tartalmazott, mint az ugyanabból az időszakból származó európai magvak. A károsodás 1889 után jelenik meg a példányokon. Az 1850–1889-es és az 1890–1909-es időszak között mind az öt vegyület jelentősen megemelkedett, és ezután is tovább emelkedett. Az 1819 és 2000 között gyűjtött európai magvaknál nem mutatkozott ilyen tendencia.4

1. ábra Furanokumarin a paszternák magjában, mikrogramm magonként

Árnyékolt: európai magvak, 1820–1889. Tömör: észak-amerikai magvak, időszakonként; a laposmoly okozta kár az 1889 után gyűjtött példányokon jelenik meg, a szaggatott vonal alatt. A közzétett ábráról leolvasott közelítő értékek, kivéve az utolsót, amelyet a szöveg 38,4 µg-ként ad meg.4

Az ellenség nélküli növények addig félretettek valamit. Egy közzétett magtermés-modell szerint a toxicitásbeli különbség növényenként mintegy 0,127 g magot ért, ami egy kis növény magjának mintegy 23, egy nagy növényének pedig 3 százaléka. Specialista hiányában, következtettek a szerzők, a védekezés „magas ára” a védekezés csökkenésének kedvezett.4 Az inváziós gyomnövényekről azt tartják, hogy a „források kémiai védekezésből a növekedésbe és szaporodásba való átcsoportosításával” terjednek;4 amikor a régi ellenség visszatért, a paszternák újrafegyverkezett. A szerzők arra a következtetésre jutottak, hogy egy specialista növényevő betelepítése „növelheti” egy gyomnövény „ártalmasságát” — ezt érdemes szem előtt tartania annak, aki egy mérgező növény biológiai védekezését tervezi.4

Új-Zéland

A paszternákot Új-Zélandon 1867 óta, a közönséges medvetalpat 1939 óta jegyezték fel, amikor 2004. február 2-án a lepkét is azonosították ott.403 Port Chalmers és Dunedin környékén már túl elterjedt volt ahhoz, hogy felszámolják. A mezőgazdasági és erdészeti minisztérium „3. esetű” behurcolásnak minősítette: olyannak, amely már jóval túljutott azon a ponton, ahol a beavatkozás még költséghatékony volna.340 2006 februárjára a lepke északra, egészen Christchurchig terjedt.40

Az újraegyesülést a maga idejében tanulmányozták. 2006-ban a laposmolyok két populációban a növények mintegy felénél kondíciójuk felét vagy még többet elvettek, 2007-ben pedig két populáció növényeinek háromnegyede egyáltalán nem érlelt magot. A növények kémiájára ható szelekció megváltozott, és azt kedvezményezte, amit a szerzők „tulajdonság-újrakeverésnek” neveztek. A fertőzésmentes új-zélandi paszternákok több oktil-acetátot termeltek, azt az illatanyagot, amelyet a hernyók követnek; a szerzők szerint a specialistáiktól megszabadult növényekben talán jobban kialakulhatnak az azokat vonzó illatanyagok, a védekezés pedig csökkenhet.40 Három-hat évnyi támadás után a fertőzött populációkban nagyobb, a kárt jobban elviselő növények alakultak ki, míg kémiájuk nem változott.41 Az első tanulmány szerzői arra a következtetésre jutottak, hogy egy gyomnövény hosszú távú, egy vele koevolúción átment specialista általi szabályozása „megfoghatatlan cél maradhat”.40

Természetes ellenségek

Európában a laposmoly legfontosabb ellensége valószínűleg egy apró fürkészdarázs, a Copidosoma sosares.6 A nőstény a lepke petéjébe rakja le a magáét, és ahogy a hernyó nő, saját petéje osztódik, egyetlen gazdában 10-től 300-ig terjedő számú, genetikailag azonos darazsat hozva létre; egy holland felmérésben az átlagos fészekalj 136 és 237 között volt.21 A megfertőzött hernyóból a szárban „múmia” lesz, és a darazsak a laposmoly saját lyukán át távoznak.28 Egy holland szezonban 28 571 darázs kelt ki az összegyűjtött múmiákból.28 Európában a megtámadási arány „gyakran meghaladja a 80%-ot”.21

A növény mérge eléri a darazsat is. Egy xantotoxinban gazdag diétán a fészekaljak több mint egyötödével voltak kisebbek. A xantotoxin, amelyet a hernyó nem tud lebontani, a szokásos koncentráció négyszeresében jut el a vérébe, ahol a darázsembriók fejlődnek, és sem az embriók, sem a darázs korán kifejlődő lárvái nem tudják lebontani.42

Kelet- és közép-nyugat-Észak-Amerikában a laposmoly „nagyrészt mentes” volt a fontosabb ellenségektől. Iowában két szezon alatt a parazitoidok a hernyók 2,7, illetve 0,8 százalékát pusztították el, és az Illinois-i tizenöt éves mintavétel sem talált ennél magasabb arányt.2122 A Copidosoma sosares-t azóta nyolc nyugati államban is megtalálták, megkülönböztethetetlenül a holland darazsaktól. Nincs feljegyzés arról, hogy bárki betelepítette volna; valószínűleg a gazdájával együtt érkezett.43 Úgy tűnik, most van megtelepedőben Wisconsinban és Illinois-ban.28

Más ellenségeket is feljegyeztek az évek során. Az Eumenes fraterna nevű fazekasdarázs kifeszegeti a hernyókat a szövedékükből, és ezekkel látja el sejtjeit;18 egy szőrös fakopáncs naponta felkereste Bethune paszternákszárait, hogy kicsipkedje a hernyókat és bábokat;2 Angliában pedig 1912-ben a közönséges fülbemászó „több száz bábot” pusztított el.44 1891-ben egy betegség egyetlen árok mentén a hernyók mintegy öt-nyolcadát elpusztította, és a következő évben egy gazdasági rovartani ülésen Forbes felvetette, hogy a betegség terjesztésével „sokat el lehetne érni”.18

Lyukak

Hollandiában a laposmoly-lyukak nélküli medvetalpszárak „mindig mentesek” voltak más ízeltlábúaktól. A lyukas szárakban gyakran sok ászkarák, fülbemászó és pók élt három-négy hónapig, egészen a növény pusztulásáig.11 A Hollandiában és az Egyesült Államokban vizsgált 91 kilyuggatott növény felmérésében a wageningeni szárak felében húsznál is több ászkarák élt, a holland szárak több mint négyötödében fülbemászók, és az új-mexikói Santa Fében egyetlen szárban akár hatvan fülbemászó is; ott a szárakban egy évvel később is éltek fülbemászók.6 A szerzők a lepkét az élőhely „elősegítőjének”, Amerikában pedig „újra-elősegítőjének” nevezték; egy későbbi tanulmány „ökoszisztéma-mérnöknek”.627

2021-ben Leiden közelében kutatók mintegy 7 mm átmérőjű lyukakat fúrtak 200 medvetalp szárába. Ászkarákok és fülbemászók ugyanúgy beköltöztek beléjük, mint a lepke lyukaiba. A fülbemászók gyümölcsöskerti kártevőket esznek, és a szerzők azt javasolták, hogy az ilyen lyukakkal vonzzák őket.27

Elterjedés és terjeszkedés

A lepke Európa-szerte honos, a Brit-szigetektől és Skandináviától a Kaukázusig,1045 Oroszországban pedig az európai résztől Szibérián át a Távol-Keletig jegyezték fel.5

Első észak-amerikai feljegyzése Bethune-é, Ontarióból, 1869-ből, bár egy New York-i levelező ugyanabban az évben azt írta, hogy „sok éve” ismeri.212 Charles Valentine Riley 1883-ban „rendkívül gyakorinak” találta a vad paszternákon a Maine állambeli Kittery Pointnál, és 1888-ra úgy vélte, hogy „mára jól megvetette a lábát a keleti Egyesült Államokban”.10 Azután nyugat felé terjedt. A gyűjteményekben található legkorábbi feljegyzések között szerepel Illinois 1900-ból, Utah 1907-ből, az oregoni Portland 1914-ből, valamint Arizona és Brit Columbia 1925-ből; 1932-re Kanada minden tartományából jelentették.1513 Ezek első feljegyzések, nem a megérkezés dátumai.

A magtermő állományok kártevője

A paszternákmag-termesztők számára a lepke katasztrófát jelentett. Bethune elveszítette egy veteményeságyás magtermését, amelyet a szomszédainak ígért: „a magtermés kilátása teljesen és véglegesen odalett”.2 1888 júniusában a pennsylvaniai Bristolból való D. Landreth & Sons magkereskedő cég megfertőzött magszárakat küldött Rileynek. Kipróbáltak kerozinemulziót, bálnaolaj-szappant, párizsi zöldet és más szereket, „mindhiába”.10 Southwick a vad paszternákot „a gazdák átkának” nevezte, és úgy vélte, ha magtermesztésre termesztenék, a kár riadalmat keltene.18 Durham megye északi részén 1912-ben sok magvetésre szánt paszternákot pusztított el teljesen.44

Az első világháború alatt a zöldségmag megfogyatkozott, „az európai állapotok következtében”, és Új-Skóciában a gazdák saját paszternákmag-parcellákat telepítettek. Sokan komoly kárról számoltak be, és a truro-i főiskolai gazdaságban 1914-ben tett kísérlet paszternákmag termesztésére kudarcot vallott. A magfejek levágása és elégetése tönkretette volna a termést, a vadon élő gazdanövények pedig „túl sokan” voltak ahhoz, hogy kiirtsák őket.16

Biológiai védekezés

A lepkét nem szándékosan telepítették be: véletlenül jutott el Észak-Amerikába és Új-Zélandra, és Új-Zéland kártevőként kezelte.13 Újraegyesülése a vad paszternákkal Észak-Amerikában mégis egy klasszikus biológiai védekezési kiengedésre emlékeztet, és már mintegy kétszer olyan régóta tart, mint a kontinentális Egyesült Államokban egy gyomnövény ellen indított leghosszabb ilyen program, a Chrysolina-bogarak 1944-es kiengedése az orbáncfű ellen.4 Az eredményeit — egy gyomnövény, amely mérgezőbbé vált Amerikában, és amely Új-Zélandon néhány éven belül alkalmazkodott — óvatosságra intő példaként szokták felhozni mindenkinek, aki hasonló programot tervez.140

2002 és 2005 között egy európai projekt a kaukázusi medvetalp ellenségeit kereste a Kaukázusban. A laposmolyt találta az egyik leggyakoribb olyan rovarnak, amely a zellerfélék több faján is táplálkozik, mind a honos, mind a megszállt elterjedési területen,45 és a projekt tudósai a Depressaria-hoz hasonló magfogyasztókat tartották talán a legígéretesebb jelölteknek.46 Olyan ellenség azonban nem akadt, amely kizárólag a kaukázusi medvetalpra specializálódott volna: mindegyik más medvetalpakat is megtámadott, a legtöbb pedig a paszternákot is.47 A laposmoly egyébként is már jelen volt Európában. 2015 júliusában a rajna-vidéki Burscheidben legalább húsz hernyója mászott elő két, ártalmatlanításra feldarabolt és zsákba rakott kaukázusi medvetalp üreges szárából. A jelentés szerzői úgy vélték, ez az első feljegyzés a növényről.17 Ez nem volt így: Hollandiában már 1997-ben számoltak laposmolyt a kaukázusi medvetalpon.21

Moszkva közelében M. G. Krivosheina azt találta, hogy a laposmoly hernyói a Szosznovszkij-medvetalp magkezdeményeit eszik és a szárában bábozódnak, és a lepkét, valamint a Dasypolia templi nevű bagolylepkét tartotta a legígéretesebb eszköznek ellene. A moszkvai régióban az ernyősöket, érvelt, többnyire zöldjükért és gyökerükért termesztik, nem magért, ami csökkenti a termésre jelentett kockázatot.5 A Szosznovszkij-medvetalpon felnevelt lepkék körülbelül egy héttel korábban keltek ki, mint a paszternákon felneveltek.5

Lásd még

Footnotes

  1. Berenbaum, M. R.; Zangerl, A. R. (2006). “Parsnip webworms and host plants at home and abroad: trophic complexity in a geographic mosaic”. Ecology. 87 (12): 3070–3081. doi:10.1890/0012-9658(2006)87[3070:PWAHPA]2.0.CO;2. ↩ ↩2 ↩3 ↩4 ↩5

  2. [Bethune, C. J. S.] (1869). “Larva infesting the parsnip (Depressaria ontariella, n. sp.)”. The Canadian Entomologist. 2 (1): 1–4. doi:10.4039/Ent21-1. ↩ ↩2 ↩3 ↩4 ↩5 ↩6 ↩7 ↩8 ↩9 ↩10

  3. Wilson, J. A.; Stephenson, B. P.; Gill, G. S. C.; Randall, J. L.; Vieglais, C. M. C. (2004). “Principles of response to detections of new plant pest species and the effectiveness of surveillance”. New Zealand Plant Protection. 57: 156–160. doi:10.30843/nzpp.2004.57.6896. ↩ ↩2 ↩3 ↩4 ↩5

  4. Zangerl, A. R.; Berenbaum, M. R. (2005). “Increase in toxicity of an invasive weed after reassociation with its coevolved herbivore”. Proceedings of the National Academy of Sciences. 102 (43): 15529–15532. doi:10.1073/pnas.0507805102. ↩ ↩2 ↩3 ↩4 ↩5 ↩6 ↩7

  5. Krivosheina, M. G. (2011). “Nasekomye – vrediteli borshchevika Sosnovskogo v Moskovskom regione i perspektivy ikh ispol’zovaniya v biologicheskoi bor’be” [Insect pests of Sosnowsky’s hogweed in the Moscow region and the prospects of their use in biological control]. Rossiiskii Zhurnal Biologicheskikh Invazii. 2011 (1): 44–51. Translated in Russian Journal of Biological Invasions. 2 (2–3). doi:10.1134/S2075111711020044. ↩ ↩2 ↩3 ↩4 ↩5 ↩6

  6. Harvey, J. A.; Gols, R.; Smith, B.; Ode, P. J. (2019). “Invasive moth facilitates use of a native food plant by other native and invasive arthropods”. Ecological Research. 34 (5): 659–666. doi:10.1111/1440-1703.12035. ↩ ↩2 ↩3 ↩4 ↩5 ↩6 ↩7

  7. Karsholt, O.; Lvovsky, A. L.; Nielsen, C. (2005). “A new species of Agonopterix feeding on giant hogweed (Heracleum mantegazzianum) in the Caucasus, with a discussion of the nomenclature of A. heracliana (Linnaeus) (Depressariidae)”. Nota lepidopterologica. 28 (3/4): 177–192. Published 17 February 2006. ↩ ↩2 ↩3 ↩4 ↩5

  8. Calla, B.; Wu, W.-Y.; Dean, C. A. E.; Schuler, M. A.; Berenbaum, M. R. (2020). “Substrate-specificity of cytochrome P450-mediated detoxification as an evolutionary strategy for specialization on furanocoumarin-containing hostplants: CYP6AE89 in parsnip webworms”. Insect Molecular Biology. 29 (1): 112–123. doi:10.1111/imb.12612. ↩ ↩2

  9. Lepiforum. “Depressaria radiella (Goeze, 1783)”. LepiWiki. Retrieved 26 September 2026. ↩

  10. Riley, C. V. (1888). “The parsnip web-worm (Depressaria heracliana De G.)”. Insect Life. 1 (4): 94–98. ↩ ↩2 ↩3 ↩4 ↩5 ↩6 ↩7 ↩8

  11. Harvey, J. A.; Ode, P. J.; Malcicka, M.; Gols, R. (2016). “Short-term seasonal habitat facilitation mediated by an insect herbivore”. Basic and Applied Ecology. 17 (5): 447–454. doi:10.1016/j.baae.2016.03.005. ↩ ↩2

  12. [Bethune, C. J. S.], ed. (1869). “Miscellaneous notes: parsnip larva”. The Canadian Entomologist. 2 (2): 19–21. doi:10.4039/Ent219-2. ↩ ↩2

  13. Clarke, J. F. G. (1941). “Revision of the North American moths of the family Oecophoridae, with descriptions of new genera and species”. Proceedings of the United States National Museum. 90 (3107): 33–286. doi:10.5479/si.00963801.90-3107.33. ↩ ↩2 ↩3

  14. Heikkilä, M.; Mutanen, M.; Kekkonen, M.; Kaila, L. (2014). “Morphology reinforces proposed molecular phylogenetic affinities: a revised classification for Gelechioidea (Lepidoptera)”. Cladistics. 30 (6): 563–589. doi:10.1111/cla.12064. ↩

  15. Dean, C. A. E.; Easley, J.; Katz, A. D.; Berlocher, S. H.; Berenbaum, M. R. (2022). “Genetic structure and colonization of North America by Depressaria depressana (Fabricius 1775) (Lepidoptera: Depressariidae) over 15 years; contrasts with westward expansion of Depressaria radiella (Goeze, 1783) over 160 years”. Insects. 13 (9): 789. doi:10.3390/insects13090789. ↩ ↩2 ↩3 ↩4 ↩5 ↩6

  16. Brittain, W. H.; Gooderham, C. B. (1916). “An insect enemy of the parsnip”. The Canadian Entomologist. 48 (2): 37–41. doi:10.4039/Ent4837-2. ↩ ↩2 ↩3 ↩4

  17. Eilmus, S.; Kurzawa, J. (2015). “Bemerkungen zum Auftreten der Flachleibmotte Depressaria radiella (Goeze, 1783) auf der invasiven Apiaceae Riesen-Bärenklau (Heracleum mantegazzianum) im Rheinisch-Bergischen Kreis (Lep., Depressariidae)”. Melanargia. 27 (3): 89–92. ↩ ↩2

  18. Southwick, E. B. (1892). “The parsnip web-worm (Depressaria heracliana DeG.)”. Insect Life. 5 (2): 106–110. ↩ ↩2 ↩3 ↩4 ↩5 ↩6 ↩7

  19. Nitao, J. K.; Berenbaum, M. R. (1988). “Laboratory rearing of the parsnip webworm, Depressaria pastinacella (Lepidoptera: Oecophoridae)”. Annals of the Entomological Society of America. 81 (3): 485–487. doi:10.1093/aesa/81.3.485. ↩

  20. Berenbaum, M. R.; Zangerl, A. R. (1998). “Chemical phenotype matching between a plant and its insect herbivore”. Proceedings of the National Academy of Sciences. 95 (23): 13743–13748. doi:10.1073/pnas.95.23.13743. ↩ ↩2

  21. Ode, P. J.; Berenbaum, M. R.; Zangerl, A. R.; Hardy, I. C. W. (2004). “Host plant, host plant chemistry and the polyembryonic parasitoid Copidosoma sosares: indirect effects in a tritrophic interaction”. Oikos. 104 (2): 388–400. doi:10.1111/j.0030-1299.2004.12323.x. ↩ ↩2 ↩3 ↩4 ↩5 ↩6 ↩7 ↩8 ↩9 ↩10 ↩11

  22. Gorder, N. K. N.; Mertins, J. W. (1984). “Life history of the parsnip webworm, Depressaria pastinacella (Lepidoptera: Oecophoridae), in central Iowa”. Annals of the Entomological Society of America. 77 (5): 568–573. doi:10.1093/aesa/77.5.568. ↩ ↩2 ↩3

  23. Carroll, M. J.; Berenbaum, M. R. (2002). “Behavioral responses of the parsnip webworm to host plant volatiles”. Journal of Chemical Ecology. 28 (11): 2191–2201. doi:10.1023/A:1021093114663. ↩

  24. Berenbaum, M. R.; Green, E. S.; Zangerl, A. R. (1993). “Web costs and web defense in the parsnip webworm (Lepidoptera: Oecophoridae)”. Environmental Entomology. 22 (4): 791–795. doi:10.1093/ee/22.4.791. ↩ ↩2

  25. Green, E. S.; Zangerl, A. R.; Berenbaum, M. R. (1998). “Reduced aggressive behavior: a benefit of silk-spinning in the parsnip webworm, Depressaria pastinacella (Lepidoptera: Oecophoridae)”. Journal of Insect Behavior. 11 (6): 761–772. doi:10.1023/A:1020899724277. ↩

  26. Thompson, J. N.; Price, P. W. (1977). “Plant plasticity, phenology, and herbivore dispersion: wild parsnip and the parsnip webworm”. Ecology. 58 (5): 1112–1119. doi:10.2307/1936931. ↩

  27. Bethe, S. E.; Gols, R.; Harvey, J. A. (2022). “Artificially perforated holes in stems of small hogweed mimic ecosystem engineering by a moth”. Journal of Applied Entomology. 146 (10): 1302–1310. doi:10.1111/jen.13071. ↩ ↩2 ↩3 ↩4

  28. Harvey, J. A.; Ode, P. J.; Gols, R. (2020). “Population- and species-based variation of webworm–parasitoid interactions in hogweeds (Heracleum spp.) in the Netherlands”. Environmental Entomology. 49 (4): 924–930. doi:10.1093/ee/nvaa052. ↩ ↩2 ↩3 ↩4 ↩5 ↩6

  29. Zangerl, A. R.; Huang, T.; McGovern, J. L.; Berenbaum, M. R. (2002). “Paradoxical host shift by Depressaria pastinacella in North America: is enemy-free space involved?”. Oikos. 98 (3): 431–436. doi:10.1034/j.1600-0706.2002.980307.x. ↩

  30. Nitao, J. K. (1989). “Enzymatic adaptation in a specialist herbivore for feeding on furanocoumarin-containing plants”. Ecology. 70 (3): 629–635. doi:10.2307/1940214. ↩

  31. Nitao, J. K. (1990). “Metabolism and excretion of the furanocoumarin xanthotoxin by parsnip webworm, Depressaria pastinacella”. Journal of Chemical Ecology. 16 (2): 417–428. doi:10.1007/BF01021774. ↩

  32. Mao, W.; Rupasinghe, S.; Zangerl, A. R.; Schuler, M. A.; Berenbaum, M. R. (2006). “Remarkable substrate-specificity of CYP6AB3 in Depressaria pastinacella, a highly specialized caterpillar”. Insect Molecular Biology. 15 (2): 169–179. doi:10.1111/j.1365-2583.2006.00623.x. ↩

  33. Mao, W.; Zangerl, A. R.; Berenbaum, M. R.; Schuler, M. A. (2008). “Metabolism of myristicin by Depressaria pastinacella CYP6AB3v2 and inhibition by its metabolite”. Insect Biochemistry and Molecular Biology. 38 (6): 645–651. doi:10.1016/j.ibmb.2008.03.013. ↩

  34. Cianfrogna, J. A.; Zangerl, A. R.; Berenbaum, M. R. (2002). “Dietary and developmental influences on induced detoxification in an oligophage”. Journal of Chemical Ecology. 28 (7): 1349–1364. doi:10.1023/A:1016292317948. ↩

  35. Berenbaum, M. R.; Zangerl, A. R. (1994). “Costs of inducible defense: protein limitation, growth, and detoxification in parsnip webworms”. Ecology. 75 (8): 2311–2317. doi:10.2307/1940886. ↩

  36. Berenbaum, M. R.; Zangerl, A. R.; Nitao, J. K. (1986). “Constraints on chemical coevolution: wild parsnips and the parsnip webworm”. Evolution. 40 (6): 1215–1228. doi:10.1111/j.1558-5646.1986.tb05746.x. ↩

  37. Zangerl, A. R.; Berenbaum, M. R. (2004). “Genetic variation in primary metabolites of Pastinaca sativa; can herbivores act as selective agents?”. Journal of Chemical Ecology. 30 (10): 1985–2002. doi:10.1023/B:JOEC.0000045590.28631.00. ↩

  38. Zangerl, A. R.; Berenbaum, M. R.; Nitao, J. K. (1991). “Parthenocarpic fruits in wild parsnip: decoy defence against a specialist herbivore”. Evolutionary Ecology. 5 (2): 136–145. doi:10.1007/BF02270830. ↩

  39. Zangerl, A. R.; Berenbaum, M. R. (2003). “Phenotype matching in wild parsnip and parsnip webworms: causes and consequences”. Evolution. 57 (4): 806–815. doi:10.1111/j.0014-3820.2003.tb00292.x. ↩

  40. Zangerl, A. R.; Stanley, M. C.; Berenbaum, M. R. (2008). “Selection for chemical trait remixing in an invasive weed after reassociation with a coevolved specialist”. Proceedings of the National Academy of Sciences. 105 (12): 4547–4552. doi:10.1073/pnas.0710280105. ↩ ↩2 ↩3 ↩4 ↩5 ↩6

  41. Jogesh, T.; Stanley, M. C.; Berenbaum, M. R. (2014). “Evolution of tolerance in an invasive weed after reassociation with its specialist herbivore”. Journal of Evolutionary Biology. 27 (11): 2334–2346. doi:10.1111/jeb.12469. ↩

  42. Lampert, E. C.; Zangerl, A. R.; Berenbaum, M. R.; Ode, P. J. (2008). “Tritrophic effects of xanthotoxin on the polyembryonic parasitoid Copidosoma sosares (Hymenoptera: Encyrtidae)”. Journal of Chemical Ecology. 34 (6): 783–790. doi:10.1007/s10886-008-9481-8. ↩

  43. Carroll, M. J.; Lampert, E. C.; Berenbaum, M. R.; Noyes, J. S.; Ode, P. J. (2007). “New records of Copidosoma sosares (Walker) (Hymenoptera: Encyrtidae), a parasitoid of the parsnip webworm, Depressaria pastinacella (Duponchel) (Lepidoptera: Elachistidae), in western North America”. Journal of the Kansas Entomological Society. 80 (4): 309–318. doi:10.2317/0022-8567(2007)80[309:NROCSW]2.0.CO;2. ↩

  44. Harrison, J. W. H. (1913). “An unusual parsnip pest”. The Entomologist. 46: 58–59. ↩ ↩2

  45. Hansen, S. O.; Hattendorf, J.; Wittenberg, R.; Reznik, S. Ya.; Nielsen, C.; Ravn, H. P.; Nentwig, W. (2006). “Phytophagous insects of giant hogweed Heracleum mantegazzianum (Apiaceae) in invaded areas of Europe and in its native area of the Caucasus”. European Journal of Entomology. 103 (2): 387–395. doi:10.14411/eje.2006.052. ↩ ↩2

  46. Seier, M. K.; Wittenberg, R.; Ellison, C. A.; Djeddour, D. H.; Evans, H. C. (2004). “Surveys for natural enemies of giant hogweed (Heracleum mantegazzianum) in the Caucasus region and assessment for their classical biological control potential in Europe”. In Cullen, J. M.; et al. (eds.). Proceedings of the XI International Symposium on Biological Control of Weeds. Canberra: CSIRO Entomology. pp. 149–154. ↩

  47. Pyšek, P.; Cock, M. J. W.; Nentwig, W.; Ravn, H. P. (2007). “Master of all traits: can we successfully fight giant hogweed?”. In Pyšek, P.; et al. (eds.). Ecology and Management of Giant Hogweed. Wallingford: CAB International. pp. 297–312. doi:10.1079/9781845932060.0297. ↩

Ez a szócikk a(z) angol szócikk fordítása, 1869. változat.

Kategóriák

A(z) „Medvetalp-laposmoly” forrásának megtekintése

A szerkesztés szünetel a magszórási időszak alatt. Megtekintheted és lemásolhatod a lap forrását.

Más nyelveken

A Hogweed.org 17 nyelven áll köztulajdonban. Minden kiadás az angolból készült fordítás.

English Parsnip webworm
Deutsch Pastinakmotte
Français Teigne du panais
Español Depressaria radiella
Italiano Depressaria radiella
Português Depressaria radiella
Polski Płozek baldaszkowiec
Nederlands Groot platlijfje
Română Depressaria radiella
Ελληνικά Depressaria radiella
Čeština Depressaria radiella
Svenska Palsternacksplattmal
Magyar Medvetalp-laposmoly
Dansk Pastinakmøl
Suomi Ukonputkilattakoi
Norsk bokmål Depressaria radiella
Русский Пастернаковая моль